Milyen felismerés? A legszörnyűbb legmegrázóbb felismerés azok számára, akik hittek a szent és mindenható orvostudományban, de soha nem gondoltak arra, hogy a belgyógyásznak, aki éppen eljátssza mindentudót, halovány lila segédfogalma sincs arról, hogy mi baja a betegének.

A 90' -es évek elején a magyar praxisokban nem sok szó esett még a pánikbetegségről. Az egyik legkiválóbbnak kikiáltott klinika belgyógyászatán lábadoztam, egy nagyon súlyos életmentő műtét után.

Mi történt? Mondanom sem kell, hogy a súlyos életveszélyes állapot, egy nőgyógyász óvatlansága miatt keletkezett, aki a szülés során okozott olyan fizikai belső sérüléseket, melynek hashártyagyulladás lett a vége. A hashártyagyulladásba 72 óra alatt szoktak belehalni. Nagy élmény átélni, hogy van egy újszülött gyereked, de tudod, hogy nem fogod felnevelni, mert érzed, hogy a hasadra lökött vizes rongy nem fogja megoldani a problémádat. Félájultan feküdtem két napot a klinikán, és a családomnak azt mesélték telefonon, hogy nincs semmi baj, csak egy kis gyomorrontás volt és már jobban vagyok. Mire bejöttek látogatni már elveszítettem a látásomat, és alig voltam magamnál két ájulás között. Elindultam az örök vadászmezők felé, már elmúltak az éles fájdalmak, csak egyetlen érzékszervem maradt még működésben és ez a hallás. Kristály tisztán értettem mindent, amit mondtak, de nem láttam a fölém hajoló ember arcát, csak homályosan a sziluettjét. A válaszok már nem hagyták el a számat csak gondolatban válaszoltam, de mozdulni vagy hangot adni nem tudtam.

Azóta tudom, hogy a halál önmagában nem fájdalmas. Ha a fájdalom elér egy bizonyos határt, egyszerűen elájulsz, és a szervezet gondoskodik róla, hogy ne fájjon tovább. A család határozott fellépése mentette meg az életemet. Ha nem jönnek látogatni, egy óra múlva lábbal előre vittek volna ki a kórteremből.

Mire az orvosok rájöttek, hogy nem tudják mi van velem, de nagy a baj, minden mindegy alapon a műtét mellett döntöttek. Lesz, ami lesz! Vágnak, s meglátják, hogy mit találnak. Természetesen szombat délután kell ilyen életveszélybe kerülni, amikor csak ügyeletesek vannak bent. De összejött minden féle szakorvos, sebész, belgyógyász urológus nőgyógyász, nem tudni, mit találnak a felnyitott hasüregben, melyik szakemberre lesz szükség.
Találtak tehát egy peritonitiszt, de a biztonság kedvért kivették a vakbelet is, nehogy utólag begyulladjon, mert még egy műtétet nem biztos, hogy túlélek...

Kimostak és összevarrtak. Sikerült visszalapátolni a szart a lóba! Meg voltam mentve!

Aztán jött 10 nap intenzív. Nagyon akartam élni, mert az újszülött kisfiam vár. Küzdöttem, ahogy bírtam. Tejlázat kaptam, rengeteg tejem volt, amit minden nap ki kellett fejni. Amíg eszméletlen voltam egy nővér jött át a szülészetről és ő fejt.

Amikor magamhoz tértem, attól kezdve kivánszorogtam a 4 ágyas kórterem sarkáig, volt ott egy mosdó, remegő kézzel és lábbal, valahogy támaszkodva egyedül oldottam meg a fejést. Nem akarták engedni, hogy kiszálljak az ágyból. De még azt sem hogy hányjak, ami a hosszú altatás után természetes mellékhatásnak számított. Vigyáztak volna rám, de én nem éreztem a nagy gondoskodást.

 

Egyszer csak arra ébredtem álmomból, hogy egy műanyagcső megy befelé a torkomon! Halálra ijedtem!

"Semmi előre jelzés... hogy csókolom, itt vagyok, nyeljük ezt le szépen ..." Egy tenyeres talpas nővér látta, hogy öklendezem, s a protokoll szerint csak úgy jött, és nyomta a torkomba csövet! Ijedtemben elkaptam a kezét, egy mozdulattal kirántva a torkomból a merénylő eszközt! - Mit csinál?- Erre ő is megijedhetett, látva hogy ébren vagyok és elkezdett azonnal pofozni.

Megvert! Engem! A beteget! Megvert a szemét!

Azonnal kikértem magamnak! Mit képzel? Mit akar? Még szerencse hogy tudtam beszélni, s megvédtem magam, különben Isten tudja, mit tesz velem.

Előadta, hogy ekkora hasi vágással nem lehet öklendezni, mert felszakad. Tényleg rekeszizomtól szeméremcsontig tartott a hasamon a vágás. Szakmailag lehet, hogy igaza volt. De a kivitelezés rémes! Elmondtam neki, ezek után, hogy megvert, nem bízom benne, és hozzon vesetálat, majd én magam elintézem ezt a hányás ügyet! Nem nyelek le semmit!

Nem elég hogy minden nap meghal a szomszédágyon valaki, még ilyen merényleteknek is ki vagyok téve! Ezek állatok! Meg kell gyógyulni, mert a gyerekem otthon vár.

 

A családom behozta a gyerek fotóját meg a kedvenc zenéimet és fülhallgatóval vigyázz fekvésben kazettákról hallgattam a D-moll toccata és fuga-t, meg Presser pici dalait a „PADLÁS” –ból. A zene gyógyít!

Túlélvén a kontár nőgyógyászt, a peritonitisz műtétet, az intenzív osztályon történt verés után egy bő héttel a belgyógyászaton az elfekvőben találtam magam. Vártam, hogy javuljak, de annyira legyengültem, a szülés és utána a műtét miatt, hogy lassan haladt a gyógyulás. Már el tudtam menni a folyosó végére, kinézni az ablakon.

Ott sürgött forgott a nyári forróságban az a sok ember, akinek meg sem fordult a fejében, hogy van keze, lába, sérülésmentes hasfala és alteste. Eszükbe sem jutott, hogy milyen jó nekik hogy nem fáj, ha vécére mennek, nem fáj, ha köhintenek, könnyedén le-föl mászkálnak a lépcsőkön, bármit ehetnek, nyugodtan tudnak zuhanyozni, nem kell kötözgetni rajtuk semmit, és nem szurkálják őket naponta kétszer.

 

Eddig én sem értékeltem ilyen nagyra azokat az apró dolgokat, amelyek az egészséges ember hétköznapi életében természetesek és egyszerűek. Egy kis szellő, virágillatok, egy kis pancsolás a strandon.

A nyári forróság nem kímélte a betegeket .A kórteremben csupa idősebb néni volt. Én voltam a legfiatalabb 22 éves. Mellettem a szomszéd ágyon egy kövér cigányasszony feküdt, akit diétáztattak volna, mert magas volt a cukra. De amikor megjött a népes rokonság látogatni, folyton kiszökött velük és jól belakmározott vesepecsenyéből. Éjjelente aztán folyton rosszul volt.

 

S itt jön a fekete leves.

Az egyik vizit alkalmával, nagy reményekkel vártam, hogy a fő guru, a professzor végre valami biztatót is mondjon már. Igazán megküzdöttem azért, hogy most ne feküdjek 6 láb mélyen, a jó hűvösben. Az én szervezetem nem úgy reagált a hashártyagyulladásra, mint az átlag. Nem produkáltam kőkemény hasfalat, nem volt lázam, de még hőemelkedésem se. Nem volt nekik gyanús ezért nem vettek vért, pedig a vérkép mutatta volna meg, miért döntött egy tapasztalt vidéki körzeti orvos első pillantásra úgy, hogy azonnal vigyenek engem a kórházba.

 

A rendhagyó eset rendhagyó folytatása az lett, hogy feltettem a kérdést a professzornak. Az eddigiek alapján, mit tud nekem mondani? Mikor mehetek haza a kisbabámhoz? Szerinte mikorra gyógyulok meg?

 

Itt jött a válasz, ami olyan volt, mint a mesében, az okos lány ajándéka Mátyás királyunk számára. Mondott is valamit meg nem is, igen is meg nem is, lehet is meg nem is.

A nagy professzor ezt adta elő RÖHÖGVE.

Asszonyom, én nem tudnám megmondani pontosan hogy mikor mehet haza,
lehet hogy egy hét, lehet hogy egy hónap, lehet hogy egy év. Nagyon súlyos az állapota, majd meglátjuk.

Elvihorászott még egy darabig a rakás fehérköpenyes, jött pár egyetemi hallgató, akik fogdosták a pulzusom, majd kivonultak. többen voltak, mint a betegek. Ez ugyebár egy klinika ahol rajtunk gyakorolnak…

Az idióta professzor el sem tudta képzelni mit művelt ezzel az egy mondattal, ami arról szólt, hogy ő elhárítja a felelősségét annak, hogy szakvéleményt mondjon. Egy világ omlott össze bennem. Igyekeztem én bízni az egészségügyben, de lépten-nyomon bizonyították, hogy akkor jártam volna jól, ha soha de soha nem teszem be a lábam a szülészeti klinikára. Ezek beteget csinálnak belőled, ha nem vagy beteg. A kismamákat halálra ijesztgetik, tele tömik vitaminnal, hogy a csecsemőkkel mit tesznek azt egy másik írásban fogom részletezni. Amikor a gyerekem kálváriáját is leírom.

Aznap éjjel már fulladni kezdtem, éles szúró fájdalmat éreztem az egész tüdőmben, nem tudtam hanyatt feküdni ülve aludtam naponta egy, másfél órát. Úgy éreztem megfulladok menten. Algopyrin injekciókat adtak, minden reggel jöttek vért venni. A fulladási rohamok főleg éjjel jöttek. Amikor újra megkérdeztem az orvosokat, hogy - Mi a fene van már velem? –

Elkezdték a halandzsát: - Az orvostudomány mai állása szerint… - hosszú félrebeszélés- nem tudják.

Már egy hónapja voltam az elfekvőben. El kellett mennem ilyen olyan kivizsgálásokra, de semmi fizikai okot nem találtak, amitől ilyen rossz állapotban kéne lennem. Rendszeresen figyelni kezdtem, hogy mit írnak fel nekem. Odamentem a nagy naplóhoz, amiben vezetni szokták a gyógyszerezést. Megkerestem magamat, és rájöttem, hogy ezek itt kísérletezgetnek.

Rajta kaptam a nővért, hogy összekeverte a betegek gyógyszereit. Nekem nem azt adta, ami fel volt írva. Egy szobatársamnak, aki nem is látta mit vesz be, mert olyan öreg volt már, szintén össze-vissza adta a gyógyszert. Odamentem hozzá és szóltam. Nekem nem ez van felírva. Tévesen tette a dobozomba. Beismerte, de nagyon zavarban volt.

Rá kellett jönnöm, hogy az orvostudomány mai állása szerint sürgősen el kell hagynom a klinikát, különben ezek itt fognak elevenen megrohasztani. Nem múltak el a fulladási rohamok, de a következő alkalommal, amikor az adjunktus urat - aki azóta az egész intézmény élére került s aki nem keverendő össze a felelőtlen röhögős professzorral- megláttam, azonnal közöltem a döntésemet.

Azonnal hazamegyek! Írjon zárójelentést!

Mire ő- Azt nem lehet! Ilyen állapotban… Legalább holnapig várjak! Csak a saját felelősségemre mehetek ki innen! Bármikor visszaeshetek és belehalhatok! Hogy mibe azt nem tudják, de akkor is! Megpróbált halálosan rám ijeszteni.

Tényleg csak másnapig maradtam. A saját felelősségemre jöttem ki. (Erről a saját felelősségről is van rémtörténetem majd megírom.) A villamoson utazni meg a vonaton zötykölődni egy kész rémálom volt. Olyan gyenge voltam, hogy még jó egy hónapig nem bírtam a gyereket tisztába tenni, felemelni. Elszokott tőlem, míg távol voltam, nem ismert meg. Egy nap alatt lett elválasztva, s amíg beteg voltam, a fiam megtanult hasra fordulni, duplájára nőtt a tápszereken. Elsősorban az apja viselte gondját. Most meg egy félhótt, beteg asszony jött vissza hozzá.

Az első dolgom volt kidobálni a gyógyszereket! Elővettem a füves könyvet és olvastam, olvastam. Gyógyteákat kezdtem inni. Volt egy jóga könyvem Swami Maheshwarananda több szintű gyakorlataival. Elkezdtem minden nap jógázni. Először a kezdő gyakorlatokkal. Itt csak a kézfej lábfej nyak dolgozott, szabályosan ülni, lélegezni, állni kellett de nagyon nehéz volt még a legegyszerűbb gyakorlat is. Kisebb testcsavarások, amelyekkel vigyázni kellett. Még 3-4 hónappal a műtét után is előfordult, hogy a heg elkezdett szétnyílni és elevenen vérzett. A légzőgyakorlatok, a jóga, a gyógytea és a gyógyulásba vetett hit valóban megnyugtatóan hatott.

Visszamentem még kontrollra, és az egyik idős orvos javasolta, hogy gyógyfürdőzzek, mert az összehúzza a szétcincált izmokat. Így elkezdtem gyógyfürdőzni heti egy alkalommal. Később a gyerekkoromban imádott úszásra is sort kerítettem, mert ugyan ez az orvos, aki a gyógyfürdőt javasolta azt is elmondta, hogy nem tesz jót a sebnek, ha futok, ugrálok vagy emelgetek. Az úszás viszont kímélő módja annak, hogy újra megerősödjek.

Két év telt el a műtét után, amikor véletlenül rájöttem mi volt az oka a hirtelen fellépő fulladásoknak, ott a belgyógyászaton.

Egy televízió műsorban épp egy fura betegségről beszéltek, ami egyre több gondot okoz. Felsorolták a tüneteket és a lehetséges okokat. Egyértelműen pszichés oka van. Hirtelen nagy megrázkódtatást elszenvedett embereknél jelentkezik a betegség, akiket olyan mélyen érint a trauma, hogy nem tudják kezelni, nincs kihez fordulniuk, nincs kivel megbeszélniük, és nem látnak megoldást. A betegek, a legkülönfélébb tüneteket produkálják látszólag ok nélkül.

Ekkor esett le nekem a tantusz. A professzor úr cinikus hárító megjegyzésétől hogy nem tudni mikor gyógyulok meg, és mikor mehetek haza, hogy ellássam az újszülött gyerekemet, egyszerűen pánikba estem. A gyerekért érzett felelősség tartott életben, és most, azt mondja az orvos, hogy egy évig nem enged haza? Mi lesz addig a gyerekkel? Mi lesz az életünkkel, a férjemmel? Túl sok volt már a traumából, és ott elpattant a húr. A pánikbetegségről az orvosoknak fogalmuk sem volt. Nem tudták, hogy pánik esetén hiába vesznek vért, vizeletet, nem találnak semmit. Egy enyhe nyugtatóval többre mentek volna…

Egyedül kellett hát megoldanom ezt a helyzetet.

Amit én ösztönösen tettem, az volt, és a mai napig is az, a pánikbetegség legjobb gyógymódja. Meditáció, jóga, gyógyteák, rendszeres mozgás, nyugalom. Meg kell tanulni befelé figyelni, a test jelzéseit értékelni. A lélek képes meggyógyítani önmagát és a testet is. A nyugati orvoslásban a sebészet, az életmentő műtétek a fogászat nagy eredményeket mutatott fel. Viszont nagy hibát követnek el azzal, hogy betegségtudatot nevelnek az emberekbe, a kismamák pedig egyenesen orvosi terror alatt állnak. Erről hiteles rémtörténeteim vannak, de most nem ez a téma. Akinek nem inge ne vegye magára!

Minden emberi lény képes az öngyógyításra. Ez az ajándék minden ember sajátja. A fő cél viszont az, hogy megtartsuk az egészségünket a tudatos életvezetéssel. Így soha nem kell pánikba esnünk. Meggyógyultam, annyira, hogy utána megszültem a második egészséges gyermekemet. Persze soha nem leszek már olyan, mint a műtét előtt, és jöttek még további életveszélyes komplikációk műtétek. De a tudatos felelős hozzáállás segít felismerni, túlélni, megmaradni és újra meggyógyulni.